Beszámoló, 2003/4. I. félév
Szegedi Társadalomtudományi Szakkollégium

 
Az eszközök.
A modern ember egyre több időt tölt technológiák használatával. A modern embert az eszközeiből érthetjük meg. Kényelmi szempontjaink újabb és újabb lehetőséget adnak azon vállalatoknak, akik abban érdekeltek, hogy szükségleteinket olyan konkrét igényekké alakítsák, melyek az ő termékeikre, szolgáltatásaikra irányulnak.
Eszközeink megkímélnek minket a ténykedéstől, helyettünk dolgoznak, ezáltal elveszítjük azt a tapasztalatot, amelyet közvetlenül megszerezhetnénk a világról.
Rengeteg példát sorolhatunk. Akármelyik eszközt ragadjuk ki, találunk olyan tulajdonságát, hatását, amely tompítja világérzékelésünket, eltávolít a természetes rendtől.
Az autóval való közlekedés eltávolít minket a hely megtapasztalásától, ahol esetleg nap mint nap gyalog elsétálhatnánk, ezáltal nagyobb figyelmet szentelnénk a helynek. Az autóból nem tapasztalunk mást, mint más autókat, közlekedési lámpákat. A lakásunk és a munkahelyünk közötti útvonal az autó belső tere. Elveszíti folytonosságát a tér, az a képzetünk támad, hogy a világ zsugorodik. Amint betérünk azonban a munkahelyünk és lakásunk között levő vendéglőbe, láthatjuk, hogy ott is zajlik az élet, egy újabb buborékkal találkozunk, egy újabb tér nyílik ki. A modern tudományokra jellemző „problémák megoldása részproblémák megoldásával” miatt elveszik az a rálátásunk, amely egységbe szervezhetné, folytonossá tehetné az útvonalat. A modern ember stresszes életére gondolva azonban cseppet sem meglepő, ha nem kívánja ismerni a teljes útvonalat. Örül, ha minél kevesebb fölösleges információ van a fejében, amely haszontalan, nem származik belőle közvetlen, az energia-befektetéssel arányos előny.
De nem csak az autóra gondolhatunk, vehetjük bármely más eszközünket is, bármelyik hasznos és haszontalan egyben. A ceruza jut eszembe, mint amiben nem találhatunk kivetnivalót. Ha nem tudnánk leírni gondolatainkat meg kellene jegyezni azokat, ami úgy a legkönnyebb, ha beleillesztjük egy gondolati rendszerbe, amit már felépítettünk. Azzal, hogy leírjuk, megmarad későbbi elemzésre, ezáltal az utókornak nem kell újra felfedezni (megtapasztalnia), elég ha elolvassa. Ez a másodlagos forrás segít abban, hogy egyre magasabbról indulhassunk, így egyre magasabbra érhessünk. A fejlődéshez szükség volt a ceruzára. Megkönnyebbülünk, ha leírunk valamit és segít a tovább gondolkodásban. Amit leírunk azonban, az mind a tapasztalásból kell hogy származzon. A tapasztalástól vonja el az időt az írás, viszont segít a tapasztalatok értelmezésében. Tapasztalataim szerint olvasáskor emlékezünk a tapasztalatainkra, így az ismétlés által gyorsul a bevésődés, átkerül a hosszú távú memóriába a következtetés, tudássá válik. Ezt később a gyakorlatban is alkalmazni tudjuk majd.
Az örömhajhászás és a kellemetlenségek kerülése jellemző a mai világunkra, és a kettő közül talán a nagyobbik hiba a kellemetlenségek kerülése, mert ez is a tapasztalástól foszt meg minket. (Konrad Lorenz) A tanulás lehetőségétől. Tombol a neofília, az „újdonságvágy”, ezzel a vállalatok kezére játszunk, hiszen már beépítik termékükbe az elavulást (built-in-obsoletion), hamarosan újat szeretnénk venni, és újat is kell vennünk, mert a régi már elavult. Csökken az öröm átélésének képessége, nő a hedonizmus. Már semmi nem elég jó, lassan elveszik a lelkesedés és a kitartás, olyan komfortszükségleteink vannak ma már, amely megfosztanak minket attól a képességünktől, hogy egyáltalán észrevegyük az alapvető örömöket.
Klinikai esetek kezelésekor kísérleteztek, hogyan tudnának segíteni azon a fásultságon, amely életeket nyomorít. Embertpróbáló helyzeteket próbáltak teremteni, hogy élet-halál kérdésről legyen szó, hogy az alapösztönöket ébresszék fel. Vízimentés volt a feladat, a fuldoklón kellett segíteni, ezzel kockára téve saját életüket is, a betegek segíteni igyekeztek.

Az önmérséklet.
2003 szeptemberében jelent meg Franz Fugger egy írása a Comitatus című lapban, a címe: Az önmérséklet, mint lehetőség.
Leírja, hogy tulajdonképpen egyetlen lehetőség marad, hogy belátjuk a korlátlan fogyasztás tévedését és határait. Ez az önkéntes önmérséklet vagy a központi terv által meghatározott kényszerlemondás. Minden cselekvésnek, még a legszemélyesebbeknek is vannak világméretű és hosszú távú következményei is. Ezt figyelembe kell vennünk döntéseink során. A központi terv által meghatározott kényszerlemondás visszáságait már megtanulhattuk a történelemből, ha másból nem, hát Orwell utópikus regényéből, az 1984-ből. Fugger úgy látja, hogy a totalitárius stukturális kényszer se nem szükséges, se el nem fogadható, sőt önmagában tűnik értelmetlennek. A lakható világ megőrzésének értelme nem lehet egy teljesen manipulált főemlősfajta, hanem csak egy emberséges emberiség megőrzése, szabad, személyes és gondolkodó individuumok összessége. Ez a totalitárius megoldás mind keresztény, mind humanista szemmel elfogadhatatlan. Felmerül azonban a kérdés, nem kellene-e serkentenünk az elhárító mechanizmusokat?
Alternatívaként az önkéntes lemondás elsajátítása, az aszkézisre való készség kínálkozik. Nem az önkényes uralmat, hanem a szabad függőséget tartja Fugger az ember leglényege. Az ember önálló alkotó tevékenységre hivatott, de tevékenységének egy végső normához kell igazodnia. Korlát övezi, de ez a korlát nem annyira megszorításra, mint inkább támogatásra szolgál, új lehetőségekkel szolgál a teremtésre, alkotásra. Az emberiség két csapdába eshet bele, mindkettő szélsőséges. Az egyik a determinizmus, amely önszabályozást feltételez, a másik a korlátlan antropocentrizmus, ami a meglévő források (emberi, természeti egyaránt) könyörtelen kihasználásával jár. El kellene ismernünk saját határainkat, korlátainkat. Fugger leírja, hogy a keresztény eszmék hatástörténetének példái is azt mutatják, hogy a szabad személyes felelősség nem csupán teoretikus álom, hanem „reális utópia”, amely ugyan még nem teljesedett be, de a lehetőség megvan rá. Számítani kell azonban rá, hogy az elmélet nem fog nagy népszerűségnek örvendeni. Elsősorban mindenkinek magára kell vennie. Hogy rájöhessünk ezen eszmék igazára és szükségességére, ahhoz magunkkal tisztában kell lennünk, személyes és felelős döntést kell hoznunk életvitelünkkel kapcsolatban. Ez úgy érhető el, ha időt szánunk magunkra, visszavonulunk kicsit a rohanásból, eltávolodunk a mindennapok hajszájától. Korábbi idők lelkigyakorlatai és a manapság divatba jövő meditációs gyakorlatok jelzik az igényt a magunkra találásra. Fugger szerint eljön az az idő, amikor a lemondás jól fog esni, mert a személyes lemondás soha nem öncélú, hanem eszköz a személyes megszabaduláshoz, önmagunk megtalálásához.
A problémát Fugger abban látja, hogy a mai egyházi vagy világi kezdeményezésekből, amelyek a valódi lemondásra építenek, hiányzik egy fontos elem. A lemondást túl egyszerűen, csupán a jogos elosztás szemszögéből értékelik, így ez túlságosan is materialista megközelítés. Úgy tűnhet, hogy ha az anyagi javakat egyszer igazságosan szétosztanánk, akkor a további lemondás már fölöslegessé is válna. A lemondás gyakorlása azonban emberi életszükséglet, írja Fugger, nélkülözhetetlen, ha az olyan hibáinkon, mint a gőg, az önteltség és a nagyzási őrület felül szeretnénk emelkedni. Az önmérséklet, amint azt a régiek már tudták, az igazi önismerethez és ahhoz a bölcsességhez tartozik, amit Kirkegaard, dán filozófus foglalt szavakba: „Az ember legteljesebb teljessége Istenre való igénye”.

A szabályok (korlátok) szükségességéről meggyőző személyes élményem a sakkozás. Volt egy időszak, amikor sokat játszottam és láttam, hogy ha nem lennének megkötések, nem lenne játék sem. Nem lenne meg az a gondolkodási keret, amely olyan szerepet játszik, mint a beszédben a szavak, kifejezések, nyelvtani szabályok. Szabadságunk a választás szabadsága, hogy mely korlátokat fogadjuk el. Korlátokra azonban szükségünk van. Szabad függőség az ember leglényege.
Az emberi csoportokat az állati csoportoktól egy jellegzetes kettősség különbözteti meg, az, hogy az emberi csoport autonóm individuumként jelenik meg, tervekkel, célokkal, saját identitással és gondolkodással. Személyek alkotják a csoportot, saját célokkal. (Csányi 2003)
Az alapvető emberi hiba az önzés, nem találtam olyan rossz tulajdonságot, amely ne erre lenne visszavezethető. Gyerekkorunkban szép lassan megtanítják velünk, hogy meg kell osztanunk játékainkat barátainkkal, hogy a közös játékban nagyobb az élvezet.
Az ökológiai folyamatokra levetítve, az ember a többi fajok szuperpredátorává, a természeti folyamatok nagy manipulátorává vált (Zsolnai 2001).
Az önzés olyan cselekvési motívum, amikor a cselekvő csak saját hasznát igyekszik növelni, tekintet nélkül másokra. Az altruizmus ennek ellenkezője, csak mások hasznát nézi, a magáéra nincs tekintettel. A korábbi időkben fenntarthatóan működő rendszert intelligens altruizmusnak nevezhetjük (Zsolnai 2001), amikor annyit vettünk el a természettől, amennyire szükségünk volt.

Az emberek csoportba szerveződésével kialakult a csoportidentitás, melynek létrejöttét szolgáló mechanizmus részben a genetikai altruizmus - valaki részben lemond a szaporodási sikeréről egy fajtársa javára. Ilyen például, ha valaki más gyermekét neveli. Az altruizmus másik formája a pszichológiai altruizmus, amely azon felül, hogy a szaporodási sikerről részben lemond, még tudatos segítéssel, osztozkodással, védelemmel, törődéssel is segít a másiknak. (Csányi 2003)
A jelenlegi fenyegető statisztikák arra utalnak, hogy az emberiség rákényszerül a természet iránti önzetlenségre. (Kíváncsi lennék, a bantu szótárban szerepel-e az önzés fogalma.)
A természetben megfigyeltek altruizmust a csókáknál. Abban a közegben működik, nincsenek olyan kirívó esetek, mikor egyik nem segítene a másikon saját érdekei miatt. (Konrad Lorenz)

Fajspecifikus viselkedésjegyeink a táplálék magas szintű megosztása, az eszközhasználat fejlettsége (ld. Az eszközökről c. rész), a komplementer kooperáció (feladatok részekre osztása - munkamegosztás) és az absztrakció (a felsorolás nem teljes, lásd még: Csányi 2003, 125.o.).  Ugyanakkor az agresszió is jelen van, e nélkül az állatok kipusztulnának, hiszen a rendelkezésre álló erőforrások mennyiségét felülmúlja az egyedek szaporodási kapacitása, ezért evolúciós verseny alakul ki. Legfontosabb a táplálékelosztással és a szexualitással kapcsolatos agresszió. (Csányi 2003) Az alapvető létszükségletek kielégítése, az életben maradás, annak szentsége.
Az agresszív viselkedésnek több fajtáját különböztethetjük meg, csakúgy, mint az altruista, toleráns viselkedések okainál. E kettő egyensúlya szükséges a fenntarthatósághoz.
Az állati csoportok minél izoláltabbak, annál ellenségesebbek, agresszívebbek egymással. A nagyra nőtt csoportok már nem tudnak egymástól elszigetelődni, elválni, a rendelkezésre álló terület fogyatkozik, egymást érik a személyes szférák. Ezért kialakult egy egyezkedési viselkedés, a csoportok közötti kapcsolatok szerveződése, és ez teljesen más mechanizmusok alapján történik, mint magának a csoportnak a kialakulása. Itt nem, vagy alig érvényesülnek rendszerszerveződési mechanizmusok, és helyüket racionális megfontolások, kompromisszumok, bizonyos ideig érvényes egyezségek töltik be. Ezen egyezségek során minden csoport meg kívánja őrizni a függetlenségét, nem akarja átvenni partnere globális eszméit és nem kívánja magát az egyezség kedvéért feláldozni, sőt még kicsi veszteséget sem visel el szívesen. Így jelenik meg a csoportok között a racionalitás, az egyezségeken keresztül. (Csányi 2003)
A kis, zárt csoportokban a gondolatok, akciók a sok generációnyi idő alatt komplex rendszerekké értek, ideastruktúrákba szerveződtek. Több csoport alakult azonban ki, saját eszmerendszerekkel, ezért fennáll a választás lehetősége és kényszere. Más kultúrák egyes szabályai és a saját világ között kell választani, eldönteni, mi a jó és mi a rossz. Erre a biológiai evolúció nem készítette fel. (Csányi 2003)

A nem antropocentrikus világszemléletek, például a buddhizmus vagy a taoizmus alkalmasak arra, hogy, hogy a természet és az ember kapcsolatát ne hierarchikusan, hanem mellérendelten szemléljék. A természet meglehet ember nélkül, az ember azonban nem lehet meg természet nélkül.
Sokszor felmerül a kérdés, hogy az ember természeti vagy társadalmi lény-e. Véleményem szerint ha már lény, akkor természeti. Az alapvető szükségletei, amelyek a létfenntartáshoz szükségesek az evés, ivás, alvás, szaporodás nélkül a magasabb rendű szükségletek, mint a szociális tényezők, barátok, önmegvalósítás nem lehetségesek. Ez a Maslow-féle szükségletpiramis alapján vett hierarchia. Birkenbihl (1994) szerint a legalapvetőbb szükséglet a túlélés, a lenni vagy nem lenni. Ez után következik az Embernek lenni, ami társadalmi és biztonsági szükségletek kielégítését jelenti. A harmadik szint a Jobb lenni, a teljesítményt és annak elismerését jelenti (státus, hatalom, tartás), majd végül legfelül a „Jó” ember lenni, amely a magasabb rendű szükségleteket kielégítéséről szól. Ezen magasabb rendű szükségletek közé tartoznak a Fugger által kijelölt célok, mint az önismeret, mások szempontrendszerének figyelembe vétele stb.
Egy újraszerkesztett énfelfogásra, résztvevő tudatosságra van szükségünk, amely nem húz éles határvonalat az én és a nem-én közé (önzés csökkenése), hanem elismeri, hogy részesei vagyunk más létezők létezésének, mint ahogy ők is részesei a miénknek. (Zsolnai 2001)
A mai felfogás szerint a gazdaságot a verseny tartja életben. Ez a verseny nem más, mint az egymástól kölcsönösen függő vállalatok közötti verseny. Egyértelmű igény merül fel az együttműködésre, a nem csupán szigorú szerződéseken alapuló üzleti, hanem bizalmi, baráti kapcsolatok kialakítására is. A szinergiákból fakadó előnyök kihasználására. Részesei vagyunk egymás életének, ha hatással vagyunk valaki sorsára, akkor az a mi utunkat is befolyásolja. Ezen hatások multiplikálódnak, egy-egy esemény, beavatkozás visszhangja még sokáig hallható. Mindezen befolyások Wilfredo Pareto szerint addig optimálisak, amíg azzal, hogy valaki helyzete javul, nem romlik az összjólét.
Fontos tudatában lennünk annak, hogy azzal, hogy a szemetünket kirakjuk a kapu elé, ezzel tisztán tartva tulajdon környezetünket, továbbra is ugyanúgy szennyezünk. Vannak még azonban manapság is olyan falvak, amelyek ökológiai lábnyoma nem nyúlik túl az általuk használt terület nagyságán, elég, ha Erdélyben ellátogatunk egy kis faluba. Városi háztartásokban ennek a lehetősége szinte nulla. Nem tudjuk újrahasznosítani az általunk termelt hulladékot. Ezért fontos a lokalitás dicsérete, mert így láthatjuk át a felelősségünket, így érzékelhetjük a hatást, amelyet az ökoszisztémára gyakorlunk.
A városok és utcák forgalma egy olyan álarcot kínál fel az embereknek, amellyel személytelenségbe burkolózhatunk, ezzel csökken felelősségérzetünk saját viselkedésünkkel, cselekedeteinkkel kapcsolatban. A közösségek kisebbek, lazábbak a kötődések, mint a korábbi időkben, ezért a norma és értékrendszerünk is képlékenyebb. Törvények vannak, amelyek nem-betartását büntetik, erkölcsi nevelést azonban már kevéssé biztosítanak, pedig ez a nevelés volt korábban a megelőzés eszköze.
Természeti értékeink védelme közös feladat, mindannyiunk közös környezetének megőrzése belülről jövő igénnyé kell hogy formálódjon, nem felülről jövő, törvényben leírt fenyegetésként vagy utasításként.
Az ökológiai morál különböző aspektusai az alázat, a szeretet, az ökoszisztéma tisztelete, a birtokvágymentesség és a titokra nyitottság (Pedagógia és minőség 1990). Ezeket ember az emberrel és ember a természettel szemben egyaránt kell, hogy gyakorolja.

Zsolnai László három betartandó alapelvet ír le.
1. A választási lehetőség megőrzésének elve.
- Gondolnunk kell az eljövendő generációkra, a mi szabadságunk ezen korlátokon belül érvényes. Tudnunk kell a korlátainkról.
2. A minőség megőrzésének elve.
– Szükség van a minőségbiztosítás értelmezésének kitágítására – „think global”.
– A levegő minősége nagyban meghatározza az életminőséget, hiszen jóval többször veszünk levegőt, mint ahányszor vizet iszunk.
3. Az erőforrásokhoz való hozzáférés egyenlőségének elve.
– A mikroökonómia tankönyveinkben vajmi kevés szó esik a természetről, nagyon alacsony a természeti értékek súlya a döntésben.

Miután meghoztunk egy rossz döntést, vagy átélünk egy tragédiát (lehet az emberi vagy természeti), hajlamosak vagyunk arra, hogy racionalizáljuk a történteket, hogy elvegyük a bántó élét, ne is gondoljunk bele a valós okokba, hiszen az fájdalmas lenne. Az irodalom története során többen azt a megoldást választották, hogy inkább megpróbálták „kiérvelni a világból” az élet tragikusságát. (Hankiss Elemér 1999) Álcázva a valós okokat csupán a felszínen látható konkrét okokat ismerték el.
Úgy, mint a legtöbb esetben, a természeti sebhelyek sem tünetileg kezelendők, valós okokat kell kíméletlenül keresni. Magunkban, mert mi emberek vágjuk magunk alatt a fát.

A vallások.
Zsidó, keresztény, buddhista, taoista gazdaság -  evolúciósan stabil stratégiák.

  Alapértékek    Gazdasági megoldások
Judaizmus Karitász, „nem ártani”   Adózás humanitárius célokra, profitszerzési korlátok
Kereszténység Szeretet, igazságosság   Egyéni kiválóság. A vállalkozások társadalmi felelőssége, az állam morális feladatai
Buddhizmus Egyszerűség, erőszakmentesség  Redukált fogyasztás, helyi erőforrások használata, ökológiai megőrzés
Taoizmus  Az egyén belső egyensúlya, társadalmi harmónia A yin és yang erők összjátéka mikro- és makroszinten

Forrás: Zsolnai László: Ökológia, gazdaság, etika, A világvallások gazdasági etikája, saját szerkesztés

A taoizmus a szükségletek önkéntes korlátozását hirdeti (Zsolnai), bizonyos szükségletek ki nem elégítése, ha azt a közösség érdekei úgy diktálják.
Makroökonómiai szinten a taoisták a társadalmi harmóniát kívánják megvalósítani, mely az alábbi yin-yang párok egyensúlyba hozását jelenti:
~ szegények versus gazdagok
~ munka versus tőke
~ állami szektor versus magánszektor
~ tervezés versus piac
~ stagnáció versus növekedés
~ foglalkoztatottság versus árstabilitás
A természet adta egyenlőtlenségeket nem kívánják csökkenteni.

Gyakorlati tapasztalatok.
Marketing és termelésirányítás: termék egész életciklusára figyelemmel levő termelés.
Átfogó termékfelelősség. A „kevesebb több”-elv, használj kevesebbet, termelj tisztán.
Indián szőrmekereskedők esete, akik a várt haszon reményében túlvadászták a területüket, a farkasok territóriuma, akik a szűkös esztendőkben körülhatárolták saját vadászterületüket, és betartották a saját maguk által meghatározott határvonalakat. A patkányok fogyasztói magatartása, akik minél magasabb áron (minél többször kellett egy pedált lenyomniuk azonos mennyiségű szörp elfogyasztásához) jutottak szörphöz, annál kevesebbet fogyasztottak. (Hámori Balázs 1998)
Az a tudatosság, amelyről többen beszélnek, annak a mérlegelését jelenti, hogy cselekedeteink következményeit mindig szem előtt tudjuk tartani.
Figyeljük meg a levelek sűrűségét a fán. Mindegyik falevél maximalizálni akarja a kapható napfénymenyiséget.
„Míg Alfred Marshall a közgazdaság-tudományt a biológia egyik ágának nyilvánította, a biológus Michael Ghiselin az univerzális gazdaságtant sokkal általánosabb tudománnyá tenné. Ez alatt a széles fejléc alatt a biológusokat úgy foghatnánk fel, mint akik a természeti gazdaságtant tanulmányozzák, míg az emberek társadalmilag szabályozott magatartása a politikai gazdaságtant konstituálja. Röviden, ez a két egymásba ütköző imperializmus azt mondhatja, mint a komikus színész, Pogo: találkoztunk az ellenséggel, és az mi vagyunk” (Hirshleifer 1985)

Irodalomjegyzék:

Csányi Vilmos: Az emberi természet – humánetológia, Vince kiadó 2003
Szirmai Viktória: A környezeti érdekek Magyarországon, Pallas stúdió 1999
Zsolnai László: Ökológia, gazdaság, etika, Helikon kiadó 2001
Hankiss Elemér: Az emberi kaland, Helikon kiadó 1999
Hámori Balázs: Érzelemgazdaságtan, Kossuth kiadó 1998
Comitatus – globális gondolkodók – Franz Fugger: Az önmérséklet, mint lehetőség
2003. szeptember