Napjaink környezeti problémái egyre több aktivitásra késztetik a természetért felelősséget érzőket, hazánkban is egyre inkább előtérbe kerül a környezetvédelem ügye, nemcsak a médiában, de lassanként  a politikában is. A környezetvédelmi miniszteri poszt megléte már 15 éve biztosítja a minimális érdekérvényesítési lehetőségeket , de sajnos ezidáig egyetlen kormányzó párt sem tulajdonított kiemelt jelentőséget ennek a témának (ettől függetlenül azért születtek eredmények is a tárca munkája során). A honi környezetvédő civil szervezetek máig fenntartással viseltetnek a politikai terep iránt, legtöbbjük „csak” korrekt együttműködést vár el a minisztertől, egyébként nem szívesen folynak bele a politikai csatározásokba (jelenleg hazánk „legpolitikusabb” civil környezetvédő szerveződése a Védegylet). Meg kell említenünk még a sorban a rendszerváltás óta szerveződő „zöld pártokat”, melyek mindig is kis létszámúak voltak, és gyakran nem sok közük volt a környezetvédelemhez. A legújabb ilyen szerveződés a Zöld Demokraták Szövetsége, mellyel kapcsolatban a civil szférának hasonló aggályai vannak.
Magyarország idén az EU tagjává válik másik kilenc országgal együtt. Az újonnan csatlakozó államok egyikében sem találunk parlamentbe bekerült környezetvédő pártot. Ha ezt összevetjük azzal a ténnyel, hogy az EU államaiban szinte mindenhol jelen vannak a politikában a környezetvédők, sőt, Németországban 2002-ben sikerült (nem kis szerencsével) két zöld párt szövetségének kormányzó párttá avanzsálnia, akkor arra következtethetünk, hogy valóban, mennyi tennivalója van a hazai zöldeknek még érdekérvényesítés terén (akik másrészt pedig optimistán is nézhetnek a jövőbe, mivel bizton számíthatnak e szervezetek későbbi támogatására). 
A magyarországi környezetvédők és a politika viszonya tehát nem mentes ellentmondásoktól. Tisztázásra szorul, hogy a zöldeknek vannak-e egyáltalán, és ha igen, akkor milyenek a politikai elképzeléseik, ugyanakkor azt is érdemes megvizsgálnunk, hogy a politikai szféra hogyan viszonyul a környezetvédelemhez.

 Rövid nemzetközi (történeti) kitekintés
A 19. sz. második felében jelentkeztek először a fejlett országokban (ahol akkor már környezetszennyezés is folyt) gondolatok a talaj, a fajok védelméről, ekkor alakultak meg az első környezetvédő egyesületek, szervezetek (pl. az USA-ban a Sierra Klub) . A 60-as években alakult ki az a fajta szemléletmód, mely az egész világot érintő ökológiai válságról beszélt. A 70-es, 80-as években kezdtek a társadalmak számára nyilvánvalóvá válni az egész világot érintő gondok: a globális felmelegedés, az ózonlyuk növekedése, a sivatagosodás ténye (itt meg kell említenünk a Római Klub 70-es évekbeli vízválasztó jelentését a Földről). A döbbenet után sokan rájöttek a téma fontosságára s kialakult bennük egyfajta felelősségérzet és aggódás a világért; környezeti etikáról, a fajok sokféleségének értékéről, az esőerdők megóvásáról kezdtek beszélni, a filozófiában megjelent a környezetfilozófia, a környezeti etika. Az ökológia szó új értelmet kapott: már nemcsak élőlénytársulásokkal foglalkozó biológián belüli tudományterületet jelent, hanem egyfajta szemléletmódot is .
Az ökológia látásmódjának politikai színtéren való érvényesítése a 80-as évek körül kezdődött Európában. A megalakuló zöld pártok sokszor komolytalan hatalomszerzési próbálkozások maradtak csak, támogatottságuk sosem volt jelentős. A legnagyobb sikert eddig a bevezetőben is említett németországi „Bündnis 90 / Die Grünen” elnevezésű szövetség aratta 2002-ben, amikor a szavazatok 8,6%-át megszerezve a SPD-vel koalíciót alkotva kormánypárt lett. A zöld egyesülés alapprogramjában szinte mindegyik szakpolitikába beépítette a fenntartható fejlődés koncepcióját .

 
Az ökológiai politika elméletének eredetét a 20. sz. eleji a politikaelméletben találjuk meg, pontosan Pjotr Kropotkin A kölcsönös segítség mint természettörvény című írásában . Kropotkin ebben az emberek társulásait hasonlítja az állatokéihoz azzal a céllal, hogy kimutassa a kölcsönös segítségnyújtás jelentőségét (sőt, hangsúlyosságát az egyén önfenntartási törekvéseivel szemben) az emberi társadalom fejlődésében. Véleménye szerint az állatvilágban a kölcsönös segítség egyenes arányban áll „az előrehaladó fejlődés” mértékével, s ez a kapcsolat az emberek esetében is fennáll. A kölcsönös segítségnyújtás létjogosultságát és sikerét bizonyítandó a görög városállamok és középkori városok példáját hozza fel. A középkori nagy tudományos-technikai felfedezéseket is a kölcsönös segítség eredményeként magyarázza. Művének legfontosabb mondanivalója a következő: „erkölcsi fogalmaink pozitív és kétségtelen eredetét (…) a kölcsönös segítség működésében találjuk meg”. Ezen állítását az alábbiakkal támasztja alá: meglátása szerint a kölcsönös segítség az állati élet legegyszerűbb formájától egészen az emberig végigkísér mindenfajta társulást, az olyan rendszerekben pedig, amely működését nem biztosítja (pl. a despotikus államok, a Római Birodalom), új vallások formájában jelentkezik újra (ilyen vallás a kereszténység is), melyeket először a legszegényebbek követnek, ezzel biztosítva fennmaradásukat a mindennapokban. A kölcsönös segítség elve az új elméletek születésével egyre szélesebb körre vonatkozik (nemzetre, nemzetek szövetségére, a népre és végül a világra), és egyre „nemesebb” lesz: több vallásban alapelvvé válik „felebarátaink szeretete”, vagyis nem csak a szeretteinknek, ismerőseinknek, hanem mindenkinek nyújtott kölcsönös segítség.
Kropotkin 1902-ben írt műve akkoriban egyedülálló szemléletet mutat, az egész világ működését az egymásnak való kölcsönös segítség nyújtásától - vagy épp ennek megtagadásától - teszi függővé (bár elismeri, hogy az ember önfenntartásának is fontos szerepe van), ezzel leteszi ökológiai elvű, a mindenki iránt felelősséget érző és segíteni szándékozó politizálás elméleti alapját.
Az ökológiai gondolkodásmód kialakulásához hozzájárul még egy filozófiai irányzat megjelenése is: a hermeneutikáé. 1996-os cikkében Fehér M. István Gadamer írásait vizsgálva azt igyekszik bizonyítani, hogy „a hermeneutika a demokrácia filozófiája”.  Hermeneutikán az új értelemben vett hermeneutikát érti: nyitott elmével, előítéleteinket félretéve kell befogadnunk minden szöveget és dolgot. Gadamer szerint a valódi kapcsolatokhoz szükség van az egymás iránti nyitottságra. Itt fedezhetjük fel a hermeneutika közösségképző jellegét. Ehhez a jelleghez kapcsolja hozzá toleranciáról és tapasztalatról alkotott elképzeléseit: nála a tolerancia nem kényszeredett, hanem „a tapasztalat hermeneutikai fogalmából fakad.” Tapasztalni csak akkor képes az ember, ha nyitott; és minél többet tapasztal ily módon, annál felkészültebb arra, hogy még több tapasztalatot fogadjon be. Feltehetjük a kérdést, hogy mi köze van ennek a cikknek az ökológiai gondolkodáshoz? Nos, „csupán” annyi, hogy a hermeneutika elve adja előbbinek alapját: ha ökologikusan gondolkodunk, az annyit jelent, hogy egy adott eset vizsgálatánál megpróbáljuk lehetőleg minden érintett véleményét megérteni (és hagyjuk magunkat, hogy esetenként ezt a véleményt elfogadjuk). A hermeneutika tulajdonképpen a megértés képességét, a mindenre és mindenkire való odafigyelést, a rendszerben látást tanítja meg az ökologikusan gondolkodónak.

Ezek után próbát tehetünk az ökológiai gondolkodásmód mibenlétének meghatározására: ökologikusan gondolkodni annyit jelent, mint  egy cselekvés előtt tekintetbe venni a természetet érő hatásokat, a tett jövőbeli következményeit a természet épségének szemszögéből gondosan mérlegelni,  ezáltal kíméletesen és óvatosan cselekedni.

A politika és a zöldek nemcsak a környezetvédők (elő)ítéletei miatt állnak egymással ilyen kapcsolatban, a politikusok sem alkalmazzák éppen velük szemben a hermeneutika elvét. A rendszerváltáskori felbolydulás a környezetvédelem terén - mely Bős-Nagymarosnak volt köszönhető – a 90-es évek közepére lecsillapodott. A kormányzó pártok legnagyobb vívmánya, hogy szakpolitikát alakítottak a témából, de a mindenkori szóbeli támogatás mellett a téma soha nem vált értékrendszerük részévé, és választások alkalmával sem tartották döntő jelentőségűnek.  Hozzáteszem, bár ez számomra is fájdalmas, de sajnos érthetően cselekedtek; mert amíg a lakosság nem érzékeny a környezete állapotára és nem vár el lépéseket ilyen ügyekben kormányától, addig hiába várhatunk arra, hogy egy párt csak úgy jóérzésből erre a területre fogja fordítani energiáit. A politika törvényeinek elismerése mellett azonban mégiscsak terhel felelősség egy politikai réteget: az elitet, melynek környezeti érzékenysége riasztóan kicsi, s mely emiatt olyan döntésekben, ahol talán lenne lehetősége a párt számára elfogadható, ugyanakkor ökologikus döntést hozni, ezt nem teszi meg, mert ilyen szempontokat nem is mérlegel .
A hazai környezetvédelem helyzete mindig is komolyan függött a miniszteri posztot betöltő személytől: ugye emlékszünk még Pepó Pálra, a tárca “ámokfutójára”, és nem felejtettük el pl. az utána következő (végre!) szakember Ligetvári Ferencet? A civilek választásokkor csak szurkolhattak annak érdekében, hogy olyan személy kerüljön a székbe, akivel szót lehet érteni. A jelenlegi miniszter ismét szakmabeli, a Fővárosi Állatkert volt igazgatója. Az egyik aktuális téma, a nem visszaváltható palackok adóztatásának tervezete körül folyó küzdelemben az is jól megfigyelhető, hogy mekkora ereje van ennek a tárcának, hiszen komoly ellenfelére akadt az élelmiszeripart képviselő gazdasági minisztériumban (bár a tervezetet már “meg is puhították”, ilyen formában való bevezetése is nagy előrelépés lenne).

A zöldpártokat azért tárgyalom külön részben, mert a politikai élet külön palettájához tartoznak: a kis taglétszámú, kevés támogatottsággal rendelkező szervezetek ezek, melyek a rendszerváltás óta jöttek/jönnek létre; a teljesség igénye nélkül ide sorolhatjuk a Zöld Demokratákat, a Zöldek Szövetségét, a Környezetvédők Szociáldemokrata Pártját, a Magyar Szociális Zöld Pártot és a legújabb formációt, az első három párt és az Új Baloldal egyesülésével létrejövő Zöld Demokraták Szövetségét.  A civil környezetvédők ezeket a kezdeményezéseket sosem támogatták egyönteűen, a pártok programjait komolytalannak, a vezetők politikai hovatartozását is kétségesnek tartották (mint ahogy ez be is igazolódott a 2002-ben balra tolódó Centrum Párt esetében – amelynek színeiben akkor a Zöld Demokraták rajthoz álltak).
A Védegylet és vele együtt 12 szervezet írta alá 2003 decemberében azt a nyilatkozatot, miszerint a most megalakult ZDSZ-t “nem tekintik az ökopolitikai alternatíva hiteles képviselőjének”, emellett  pontosan meghatározták, hogy milyen pártot tekintenének annak: szükségesnek tartják a nagyobb civil szervezetek (vagyis saját maguk) általi támogatottságot, az elfogadható pártvezetőket és nem utolsósorban az ökológiai szemléletmódot tükröző programot.

A zöldek és a politika tehát alapvetően nincsenek egymással jótestvéri viszonyban. A civil környezetvédők a politikával szembeni - részben jogos - előítéleteik miatt meg sem próbálnak bekerülni a döntéshozatalba, az pedig sokuknak elfogadhatatlan lenne, hogy bármelyik parlamenti párthoz csatlakozzanak vagy akár csak szövetkezzenek vele.  Ez egy meglehetősen abszurd helyzetet teremt, mivel ezek a szervezetek nagyrészt állami támogatásokkal működnek, tehát valamilyen szinten együtt kell működniük. A zöldek kisebb eséllyel tudják érvényesíteni érdekeiket, mint azok a csoportok, melyek közel állnak a politikusokhoz (ilyenek például a nagy ipari vagy egyéb multicégek). Megnyilatkozásaik általában pesszimisták és radikálisak,  valamint gyakran olyan viselkedést tanúsítanak, mint akik nincsenek tisztában a lakosság környezeti problémákkal szembeni közönyösségével (ilyen eset volt például egy tavalyi szőrmebunda elleni kampány, amikor az egyik állatvédő szervezet arra kérte az embereket, hogy állítsák és szólják meg az utcán azokat, akik bundát viselnek). Ez a naivitás még talán érthető részükről, ám annál inkább tisztázásra szorul a politikai pártokkal való kapcsolatuk. Azt ugyanis minden zöldnek be kell látnia és többségük el is ismeri, hogy vannak olyan céljaik, melyekhez szükség van állami szabályozásra, beavatkozásra, ennek sikerességéhez pedig elengedhetetlen a politikában való jártasság és a kiépített kapcsolatok. Vasali Zoltán szerint a környezetvédőknek „fel kell deríteniük a politika kiszámítható „gerincét”, le kell számolniuk (…) negatív tapasztalataik élményével, és meg kell mutatniuk, hogy hozzáértő és önálló felek tudnak lenni egy olyan rendszerben is, amely alapvetően nem felel meg elvárásaiknak.” Ennek megvalósításához pedig „burkolt kettős identitásra” van szükségük . Ezzel a kijelentéssel én is csak mélyen egyet tudok érteni. A zöldeknek le kell küzdeniük ellenszenvüket a „piszkos” politikával szemben, és bizony „bele kell mászniuk” annak érdekében, hogy hatékonyabban tudják véghezvinni terveiket. A kérdés az, hogy milyen módon történjen ez a „belemászás”? Itt van-e az idő pártba szerveződni vagy nincs más út, mint csatlakozni egyikhez vagy másikhoz?
A Védegylet szóvivője a Zöld Demokraták Szövetségével kapcsolatos nyilatkozatában a következőket jelenti ki: „Határozottan úgy gondoljuk, hogy az ökopolitikai alternatíva megjelenése a közélet színpadán a természeti és társadalmi fenntarthatóság kialakításának elengedhetetlen feltétele, s egy ezen értékeket következetesen képviselő „zöld” párt fellépése a hazai politika porondján elkerülhetetlenül szükséges és támogatandó lépés”.  Ugyanakkor Lányi András Ökopolitika és hagyomány című írásában – miután kifejtette az ökológiai politika bal- és jobboldali eszmékkel egyaránt való rokonságát – kemény kritikát mond a jelen kvázi kétpárti rendszer értelméről és működéséről s kijelenti: “az ökológiai politika se megértésre, se szövetségekre nem számíthat a politikai váltógazdaság mai rendszerében”. Ezek után még radikálisabb véleményt fogalmaz meg: a politika teljes megreformálására, új intézmények létrehozására van szükség, “olyan politikára, amely nem a javak előállítása és elosztása, hanem a Jó megállapítása körül forog.”
Lányi szerint az ökopolitika a modern politikatörténet utáni időszak hírnöke, nem tehető egy lapra a bal- és jobboldali politizálással. Az új politika elveit is világosan megfogalmazza: ”Az ökológiai politika tehát a modern politika alapelveinek, etikai és antropológiai előfeltevéseinek továbbgondolására vállalkozik. A technológiai imperatívusz helyébe a kímélet és elővigyázatosság elvét állítja. A mennyiségi növekedéssel szemben a dolgok emberi léptékének megőrzését részesíti előnyben. A szabadságban a más életformák iránti nyitottságot, a mások szabadsága iránti elkötelezettséget hangsúlyozza. A versengést a segítő együttműködés érdekében korlátozná. A társadalmi igazságosság zálogát nem az egyenlőség elvének érvényesítésében látja, hanem a különbségek tiszteletén alapuló kölcsönös segítségben.”
A Védegylet tehát megadja válaszát fenti kérdésemre: nem akarnak egy párttal sem szövetkezni. Viszont elismerik, hogy szükség van a politikában való részvételre. Kizárásos alapon ebből az következik, hogy egy új zöld pártban gondolkodnak: és itt rejlik véleményem szerint az ellentmondás.
Azzal mindenki tisztában van, hogy a magyar lakosság nem érte még el azt a környezeti érzékenységi szintet, hogy fontosnak tartsa egy zöld párt parlamentbe való bejutását. A környezetvédők valójában őrlődnek elképzeléseik és a valóság között; autentikus zöld párt kellene, de nincs rá igény, a nagy pártokkal meg szóba is csak akkor állnak, ha muszáj. Az idő pedig telik, a környezeti problémák a küszöbön topognak,  civiljeink pedig küzdenek – kívülről.
Megoldást az Unióba való belépés utáni változások jelenthetik: többek között a környezetvédelem fontosságának társadalmi elismerése. Hogy ez viszont mikor, hány év múlva következik be, nem tudhatjuk. Furcsán hangozhat, de én itt bizonyos önzést látok a zöldek részéről: úgy tűnik, mintha saját renoméjuk megőrzése érdekében nem lennének hajlandóak bevetni magukat a pártpolitiká(k)ba, holott elismerik, hogy számos dolgot ez úton lehetne megoldani. Állításom az utóbbi félmondaton bukhat meg: vajon szerezhetnének –e maguknak szót az MSZP-n vagy a FIDESZ-en belül, ahol a központi politikai utasítások oly kis egyéni választási lehetőséget hagynak a képviselőknek?
A másik észrevételem Lányi András cikkével kapcsolatban a politikai naivitás (amit Vasali a zöldek politikai „műveletlenségének” nevez): a jelen rendszer teljes megreformálása igen szép gondolat, mint ahogy a politika új feladatának, a “Jó megállapításának” felvetése is az. Itt világlik ki az író romantikus elképzelése a politikáról, miszerint az tud egyáltalán jól működni és képes megállapítani azt, hogy mi a “Jó”. Ez a cikk számomra egy olyan képet sugall, miszerint itt ez a rosszul működő, kevés erkölccsel bíró rendszer, amit majd megújít az egyszer megérkező tiszta kezű és tiszta szívű zöld párt, mely képes etikusan cselekedni. A hatalom és a hatalmon maradás akarása azonban a mégoly tiszta és a „nép” javára váló cselekedetek véghezvitelét kívánó politikust is kompromisszumokra, szövetkezésekre, “taktikázásra” kényszeríti, és ez alól bizony nem lesz kivétel a majdani szépreményű “eredeti” zöld párt sem. A politikusi pálya erkölcsileg hálátlan feladat, ezért is esik olyan nehezére a lelkiismeretükre mindig vigyázó, etikus zöldeknek a politikai porondon való helyfoglalás.

Irodalom:
• Pjotr Kropotkin: A kölcsönös segítség… (in Bozóki – Sükösd: Anarchizmus, Századvég, Bp. 1991)

Cikkek:
• Fehér M. István: A hermeneutika mint politikai filozófia (Valóság 1996/8)
• Lesz-e magyar képviselő Strasbourgban? (Népszabadság Online, 2003. december 3, szerző: T. T. T.)
• Lányi András: Ökopolitika és hagyomány (Élet és irodalom, 2003. január 3.)
• Vasali Zoltán: Tapogatózás a politikai térben (Cédrus, 2001/4-6. szám)
• Vasali Zoltán: Civilek a környezetpolitikában (Cédrus, 2001/7. szám)
• Az ökológiai mozgalmak: Beszélgetés Szabó Máté politológussal, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Jogi karának egyetemi tanárával (Cédrus, 1999/04. szám, készítette: Mangel Györgyi)

Honlapok:
• www.kvvm.hu (Környezetvédelmi Minisztérium)
• www.gruene.de (B90/G pártszövetség)

Honlapok:
• www.kvvm.hu (Környezetvédelmi Minisztérium)
• www.gruene.de (B90/G pártszövetség)

Szegedi Társadalomtudományi Szakkollégium
2003 ősz
egyéni beszámoló, Varga Tímea

Szeged, 2004.02.10.