Bevezetés

A Kádár korszak történetét vizsgálva, keresztül-kasul beleütközünk az alku fogalmába. A rendszer létrejötte, önlegitimációja is megalkuvásokkal s nem kevés skizofrén elemmel volt teljes. Elég, ha csak az MSZMP megalakulásainak körülményeire, vagy a Népszabadság első néhány számára gondolunk (melyek Nagy Imre párti számai a legszigorúbban zárolt könyvtári részlegekben pihentek). A Rákosi-korszak embertelensége, reménytelensége, valamint a forradalom őszinte demokratikus, antitotalitárius heves és elsöprő légköre riasztó erővel ködlött fel a hatalom gyakorlóinak szeme előtt. A korszak története állandó kötéltánc a külső nagyhatalmi elvárások, ideológiai dogmák s a belső társadalmi igények, szükségletek között. A kései kortárs szerint: „A kádárizmus azzal vívta ki a világ csodálatát, hogy szanálta a sztálinizmus után hagyott csődtömeget, miközben megóvta az egyközpontú  berendezkedés tekintélyét. Válságtársadalomból tartós civilizációvá változtatta a demokrácia nélküli ipari államot. Elérte, hogy már nem a félelem, mint inkább a konformizmus élteti a rendszert. Egészen a legutóbbi évekig sikerült elkerülnie az ellenzék kialakulását, egy olyan társadalomban, amely tudván tudja, mi mindenről mond le. Ez a csoda is szomorú tehát: megalázó és unalmas”.
 Az alkukkal övezett szituáció, a hozzá társuló magas fokú konformitással, messze nem idegen a magyar történelemtől (hirtelen elég csak az erdélyi fejedelmekre, vagy a későbbi nemesi reformeri politikára, vagy a dualizmus korabeli magyar politikai elit uralkodóval való kényes egyensúlyára gondolni). Ma is találkozhatunk, olyan értelmiségi véleménnyel is, mely erre támaszkodva értékeli fel a „gulyáskommunizmus” évtizedeit.
 Az alku, mint fogalom meghatározta a politikai hatalomgyakorlás összes színterét. Az ideológiai dogmák persze végig fennálltak, mint ahogy országunkban tartózkodtak „hős felszabadítóink” is. Azonban köteteket lehet megtölteni a rendelkezésre álló mozgástér kreatív kitöltésének módozataival. A kisemberek mindenapjaitól kezdve, a különböző gazdasági ágak és társadalmi csoportok vizsgálatán át, a nagypolitika külső játékaiig terjedhet a horizont. Dolgozatomban az alkufolyamatok különböző fajtáit próbálom szemügyre venni.  Azt vizsgálom, hogy mennyiben hatották át, határozták meg a rendszer működését. Nézőpontjaim főként társadalmi csoportokhoz (értelmiség, munkásság, parasztság, illetve a generációs tagoltság szerinti kérdésekhez), másodsorban pedig a gazdaság színtereihez, valamint a kultúrához, harmadsorban pedig a hatalomgyakorlás módszereihez kötődnek.

Az alkuk világának alapvonásai

Kiindulópontként egy tanulságos kordokumentumot választottam. Szerzője Haraszti Miklós, eredeti változata Olaszországban jelent meg először. Fontos történeti forrássá mégis az teszi, hogy ez volt az első könyv alakban megjelentetett önálló szamizdatban megjelent kiadványa a Demszky Gábor nevéhez köthető AB Független Kiadónak. Azt a bátor jövőképet sugallta 1981-ben, hogy igencsak sietnie kell annak, aki tanulmányozni akarja működés közben a rendszert, mert órái meg vannak számlálva. Ezt sugallja az eredeti cím is, mely a lábjegyzetben közölttel szemben Kései bevezetés a kádárizmusba volt.
 Megkapó tömörséggel, de igen átfogóan és gazdagon ad áttekintést a rendszer fő jellemvonásairól. Ebben a fejezetben főképp ennek segítségével tekintem át a korszakot.
Haraszti egyik alaptétele az, hogy vitába száll a korabeli nyugati sajtóval Kádár álruhás demokrataként való megítéléséről. Ma már pontosan tudjuk (Rainer M János és mások munkássága alapján), hogy a magyar új és legújabbkori történelem valaha volt legnagyobb szabású megtorló hadművelete fűződik a nevéhez, 1956 végétől mintegy 6 évet átfogva.
Könyörtelenül bebizonyította, hogy a hatalom a párté, végső soron pedig Moszkváé. Sajnos ekkora terror szükségeltetett a teljesen felbolydult ország, Moszkva és az új vezetés számára kívánatos, konszolidálásához, valamint az apparátus önbizalmának visszaszerzéséhez. Víziója azonban a szomszédos országokhoz képest merész volt, s nem akarta a sztálinizmust visszaállítani. Belátta, hogy a pártapparátus képtelen biztonsággal megtartani hatalmát. A társadalmat államosítani kellett (újra), s az így létrejött szakmai és intellektuális hierarchiáknak érvényesülési lehetőségeket felkínálni, sőt bevonni őket a hatalomgyakorlásba is. A sokféle lojalitás ösztönzését a hatalom erősítésére használta így fel. Innen már könnyen megérthetjük, az alkuk létfontosságú szerepét a rendszer működtetésében.
Kádár trükkje Haraszti szerint az volt, hogy az államosított állam integráló kapacitásában bízva a reformereket is beengedte a hatalomba. Persze mindezt csak azután, hogy kíméletlenül tudatosította a reformok egyirányúságát (felülről lefelé), s a politikai jogok követelésének tilalmát. Ezt a rendszert nevezte el szövetségi politikának.
 Alapihletését (Méray Tibor 56-os emigráns újságíró közvetítésével) a Bibliából merítette. Persze tudtán kívül (mind a Bibliát, mind Mérayt illetően is), hisz ő csak az előző éra egyik militáns jelszavát akarta megfordítani. Ami persze maga is egy átfordítás volt, tartós uralmat, pláne civilizációt, pedig képtelenség volt ráépíteni. A történet így szól:
„Lukács evangélistának hozták egyszer hírül, hogy valaki csodákat tesz a nevében, holott nem tartozik közéjük. Ingujjukat feltűrve kérdezték, mi legyen vele, erre Lukács azt válaszolta: „Hagyjátok” „Aki nincs ellenünk az velünk van” . 
Az alkuk világának sikeréhez azonban mindez még kevés lett volna. Sok más csatlós országban is rájöttek arra, hogy nem lehetnek marionettfigurák. Az alapvető akadálya a váltásnak mindenütt a rendszer legitimációs hiányosságában rejlett. Ha a párt nem tud mindent, hogy lehet a demokratikus legitimáció áttörését és hatalmuk elsöprését megakadályozni? Hol van a határ az engedményekben? A kádárizmus erre azt válaszolta, hogy a mozdulatlanságot és a reformot együtt kell kezelje, mert önállóan mindkettő veszélyforrás. Mindkettő egyszerre szükséges és korlátok közt tartandó, az ősrégi „kétfrontos harc” elve szerint. Eleinte még bal és jobboldali címkéket vagdostak egymáshoz a felek, aztán egyre jobban felhígultak a kategóriák. A női munkaerőről, vagy az abortuszról a tervezők között folytak a viták, akiknek egyszerre kellett dupla frontokat képezni, hogy aztán egyszerre szigorúan és liberálisan megtalálják a „köztes kielégülést”. Senki nem foglalhatott tehát egyértelműen állást, az érvelési pozíciók, az alkudozás alatti magatartás igen csak labilis volt. Azonban itt a „senki nem mehet biztosra” elve, mint már utaltam rá a középút megtalálásához kellett vezessen. Senki nem vesztett látványosan, s senki sem nyert. Nem szégyenült meg senki, de nem is ülhetett örömünnepet. Ma nekem, holnap neked.
 Érvényes ez a legegyszerűbb munkahelyi konfliktus kezelésétől az új gazdasági mechanizmussal való nagypolitikai alkudozásokig mindenütt. Itt ragadható meg igazán a rendszer ars poeticája. Más kérdés, hogy gazdasági konfliktusok tömege feloldhatatlan maradt e módszerrel, s ahogy fogyott a pénz, egyre több lett a társadalmi törésvonal is. S feltűntek olyan nemzedékek, melyek már nem akartak beleilleszkedni a fent leírt viszonyrendszerbe. A pártállam ereje, pedig fokozatosan elfogyott annak érvényesítésére. Végül, pedig elfogyott a külső patrónus ereje is. Moszkva szerepét Haraszti találóan úgy határozza meg, hogy bár része a lobbiküzdelmeknek, nem alkot önálló lobbicsoportot. A lobbik képviselői a Politikai bizottságban a „rosszul megvilágított miniparlamentben ülnek”, a szovjet központ pedig egyfajta „felsőház, vétójoggal” bírt .  Az új hatalmi gyakorlat, új hivatalos ideológiát alakított ki. Központi fogalma a homályos Közjó, az Össztársadalmi Érdek. Ennek megfogalmazására a pártközpont az illetékes és az elhivatott. Nagy bajba kerül azonban, aki definiálni akarja e fogalmakat. A pártközpontnak ugyanis nincs képe a jövőről, csupán az eltérő pillanatnyi érdekeket képes harmonizálni. Alkatilag önzetlen, megfogalmazza a középutat, érvényesítve az Össztársadalmi Érdeket. Mintegy a legfőbb alkuteremtő. Ha nem létezne, akkor az ideológia szerint semmi sem szabna gátat, az önző, partikuláris érdekek képviseletének.  Ezt a részérdeket senkinek sincs joga nyilvánosan képviselni. A sorok közt is csak a jóindulatú eltérések kaphatnak zöld utat, s amelyek végső soron a központ döntőbíráskodásától várják megerősítésüket. A Közjó, tehát a lobbik harcának legfőbb alkuja. Ez utóbbi születésnek színtere a Politikai Bizottság. Ennek folyományaként. a gazdasági ágazatok, társadalmi alrendszerek fő alkuit pedig a Központi Bizottság önti formába az ágazatilag illetékes titkár keze nyomán. Az alsóbb szinteket pedig a megyei, települési illetve munkahelyi pártbizottságok alkották. Persze ezeknek az alkupozíciója, érdekérvényesítő képessége sem volt egyforma, s szakadatlanul változott. Minden régiónak s minden gazdasági ágazatnak, társadalmi alrendszernek voltak lobbistái, felsőbb szinteken is. A közös munka gyümölcse lehetett törekvéseik elfogadtatása a közjó részelemeként. Az egyes lobbik esélyeit jótékonyan javította az, hogy milyen mértékben tudták megnehezíteni a központ dolgát, háttérbeszorításuk eredményeként. Ebből a szempontból például az értelmiségiek pozíciói marginálisak voltak a nagyipari, sőt a mezőgazdasági lobbival szemben is, egészen a 80-as évek válságperiódusáig.
A technokrata lobbi nyitottabbá tette a világot a nyugat felé. A nyugati fogyasztási modell elfogadása és biztosításának nehézségei azonban kiszolgáltatottá tették az országot a nyugati pénzügyi körök felé is. Amelyeknek nagyon is megfelelt a Kádári puha diktatúra rendszere, amíg pénzükhöz jutottak a törlesztések által, ráadásul hű végrehajtó vazallusokra tehettek szert. A technokrata elit egy részének erős nyugati kötődése így aztán döntő szerepet játszott a rendszerváltás utáni magyar gazdaságpolitika alakulásában.
Az alkuk világa mellett, a hatalomgyakorlási metódus kapcsán igen találékonyan alkalmazza Haraszti a hullámvasút és a hideg-meleg fürdő kifejezéseket. A Kádár körüli hatalmi elit hatalmának záloga ugyanis az volt, hogy váltakozva juttatta előnyhöz a reformerek és a konzervatívok csoportját. 
A reformereknek tartózkodni kell az utópiáktól, nem szabad túlságosan széthúzni a jóléti ollót, nem válik átláthatatlanná a társadalom, nem követelnek egyes csoportjai autonómiákat, nem tör ki küzdelem az egyes társadalmi rétegek közt.
A konzervatívoknak, pedig a reformerek megalkotta új körülmények között a hatalom megszilárdítása lett a feladatuk. E két tényező eredménye lett a „lassú haladás”. Erős hatalmi koncentrációval, ám a társadalmi katasztrófák elkerülésével számolt a rendszer. A stabilitáson és konszenzuson nyugvó berendezkedés egyfajta torz kétpártrendszer, mely persze antidemokratikusan köti az alkuit, s tölt be stabilizáló szerepet. Végső célja, pedig az egypártrendszer megóvása. Miután egyik nagy érdekcsoport sem kívánta megsemmisíteni a másikat, a tolerancia egy igen mérsékelt formája terjedt a csúcsoktól az alsó szintek felé. Ennek megszűnése a rendszer bomlási periódusában, véleményem szerint, drámai következményekkel járt a magyar politikai kultúra későbbi alakulásának szempontjából .
A kádárizmus létrehozta a „lojális szabadság” intézményét, s végül ezáltal tudott kiemelkedni a többi szovjet vazallusállam közül. A leglátványosabb módon ennek a fogalomnak a működése a kultúrán keresztül értelmezhető. Haraszti, Aczél Györgynek (a kultúrpolitika teljhatalmú urának) a mottóját idézi ezzel kapcsolatban: „Hogy mi a realitás azt én mondom meg. Úgy tükrözd a realitásomat, ahogy akarod, csak maradjunk telefonkapcsolatban” . Egy másik irodalmi példával élve tehát: mindenki szem volt a láncban. A művészet nem lehet öncélú és autonóm, hasznosnak kell lennie a rendszer számára. Lehet játékos, rosszkedvű, de nem lehet őrült, vagy felelőtlen. A cenzúra tabuk segítségével szabályozott tehát. A realizmus receptek gyűjteménye helyett olyan eljárásokat fogalmaz meg, melyek összeférnek a felülről igazgatott társadalom realitásaival. A művészek bizalmát a bírálat feladatul adásával nyerték meg. Ha nem döntöget tabukat, leadhatja a jelzéseit, hogy hol inog a gépezet működése. Az alattvaló és a Hatóság is a sorok között beszél. Itt működik a konszenzus laboratóriuma, a hangulatjelentések terepe, a lojális újítások előszobája. Tehát mint látjuk, ez is egy irányított és ellenőrzött dialógus, melyen csak a szamizdat s az alternatív művészeti mozgalmak megjelenése üt rést a 80-as években.  A kétféle beszéd alkalmazása helyes alkalmazása a professzionalizmus bizonyítékává válik. A művészek, a lobbik szócsövévé válnak, alkotásaik vitairattá. A lojális szabadság ide- oda hullámzik a decentralizációtól, a centralizációig és vissza: állandó körforgásban.
A kádári rendszer csupán önmagáért harcolhat, önmagát termelheti újra, a tökéletes társadalom víziójának számonkérése és megvalósításának kísérlete helyett. Az őszinte jelenlét bizonyítékait kéri számon. Üzenete maga a megóvandó összhang, melyhez alkukon keresztül vezet az út. Tűrőképessége flexibilis. Annyira tág, mint a rendszert alkotó egyének összességének befogadóképessége. Üres zsák, melyet mindennel meg lehet tölteni, mely nem lyukasztja ki azt.

Az értelmiség helyzete, alkui a kádári rendszerben

Kádár János idegenkedett az értelmiségtől, de tudatában volt társadalmi fontosságának.  Rendszerének megszilárdultával a szocialista értelmiség megteremtésének illúziójában ringatta magát. A vulgármarxista tanok szerint a munkás-paraszt-értelmiségi hármasságban feltétlenül ez utóbbié volt a legkevésbé értékelt társadalmi szerep. Ők csupán az „uralmon lévőkhöz idomuló társadalmi réteg”. Megbízhatatlanok és ingadozók- ugyanakkor megnyerhetők és felhasználhatók, mindenekelőtt a saját osztályérdekeiket fel nem ismerők meggyőzésére és nevelésére. A nem értelmiségi pártkáderek idegenkedtek tőlük. Kisebbrendűségi érzésüket fölényeskedéssel leplezték, vagy merevek visszahúzódók, magukba zárkózók lettek. Kádárra ez utóbbi volt érvényes. Innen tehát a magyarázat arra, miért mentek eseményszámba az értelmiségiekkel való demonstratív találkozói, melyek egyben a résztvevők körére nézve, a pártvezetés által alkotott értékítéletet is megjelenítették  A történészek egy része úgy véli, hogy Kádár értelmiségellenes volt, ám politikai megfontolásból visszafojtotta érzelmeit. Soha nem folytatott velük párbeszédet, kerülte őket. A másik álláspont, a visszahúzódó, távolságtartó magatartást a politikus személyiségjegyeivel magyarázza. Örült, hogy a szintén nem értelmiségi származású, de autodidakta módon azzá váló, Aczél György lelkesen és elhivatottan foglalkozott velük. Fokozatosan a pártvezér legfőbb bizalmasává vált. Nem volt olyan életidegen és kifinomult, mint elődei Szirmai István vagy Kállai Gyula  
A többi társadalmi réteggel együtt az értelmiség helyzete is javult a tárgyalt korszakban. Az egyik legfontosabb változást a régi értelmiségiek, korábban osztályidegennek minősítettek, diszkriminációjának oldása jelentette pl. gyermekeik továbbtanulása terén. Fokozatosan elfoglalhatták a képességeiknek és szaktudásuknak megfelelő társadalmi pozíciókat. Az ár persze itt is a lojalitás, a rendszer keretei közé való beilleszkedés volt. A korszak kései részében (a 70-es évek második felétől), jövedelmi viszonyaik is stabilizálódtak, sőt bizonyos rétegeké (pl. a nagy példányszámban megjelenő irodalmi művek alkotói) jóval meghaladta a rendszer kedvezményezettjeinek (munkások, szövetkezeti parasztság) átlagát. Bár azért a nagy átlagra koránt sem volt jellemző ez. Másod, harmad, negyedállásokat vállaltak és kórosan alulfizetettek voltak. Ugyanez az alulfinanszírozottság vonatkozik a közalkalmazottakra, az igazságszolgáltatás dolgozóira, valamint az orvosokra is (elég csak a máig égető problémaként létező paraszolvenciára utalni).
A másik oldalról a kispolgárosodó paraszt és munkásfiatalok képzését az állam kedvezményekkel támogatta. Nagy részük a felülről kijelölt úton haladt, tagja lett az állampártnak, bár nem mindegyikük vált közülük sem kommunistává! Persze a különböző értelmiségi szakmák más-más mértékű lojalitást igényeltek. Kiemelt és szigorúan ellenőrzött területek maradtak az ifjúság szocializációját, nevelését, oktatását biztosító munkakörök (pedagógus, óvónő, nevelőtanár, iskolai könyvtáros stb.). Rájuk sokkal nagyobb ideológiai nyomás nehezedett, sokkal több alkut kellett kötniük, mint például a középkorász levéltárosoknak. Sokszor kellett belső meggyőződésükkel ellentétes dolgokat tanítaniuk. Bár az igazán tehetségesek e pályán is megtalálták véleményük kifejtésére a sorok közt, többnyire retorzió nélkül, hiszen nem döntögették látványosan a rendszer tabuit.  Az esztétikai és ideológiai korlátokat nehezebben tűrő művészek és tudósok közül sokan emigráltak, vagy emigrációba kényszeríttették őket (pl. Halász Péter alternatív színitársulatát a 70-es évek végén). A színészek és a filmesek speciális helyzetben voltak. Rájuk illeszkedik talán a leginkább a cenzúrának az előző fejezetben ismertetett működésmódja.  Szabad volt a bírálat bizonyos keretek közt, azonban e keretek meglehetősen folyékonyak voltak s ez általános bizonytalanságot szült. Ezt ellensúlyozták azonban a paternalista állam különféle juttatásai (pl. az üdülési lehetőségek, külföldi utak tekintetében). A kádári berendezkedés így azok fáradozását is honorálta a maga módján, akik nyíltan, ideológiailag nem exponálták magukat a rendszer mellett.
Jellemző magatartás volt, a marxista-leninista esti egyetem (csúfnevén foxi-maxi) elvégzése. Miközben ez utóbbi hatékonysága az egyik fülén be- a másikon ki ősi igazságának szellemében működött. Bár máig nagy viták folynak (sokszor politikai hovatartozás szerint) a kádári értelmiségi szocializáció sikerességének mértékéről. A bizonyítvány megszerzésének oka mindenesetre számos esetben a szakmai karrierizmus volt. Ez jelentette a belépőt a vezető állások jelentős részének megszerzése felé, így az értelmiséggel kötött alku megkerülhetetlen intézményévé vált.
A másik jó példa az oktatási rendszer minden szintjén magas óraszámban tanított orosz nyelv elsajátításának hatásfoka volt. A rendszer itt sem tudott kirobbanó sikert felmutatni (s ez még eufemisztikus megfogalmazás). Körülbelül olyan kevesen beszélték és használták, mint ahányan az egyetemeken oktatott dialektikus és történelmi materializmus tantételeiből profitáltak. Ez utóbbinak egyébként közvetlenül a pártnak alárendelt tanszékcsoportjai voltak, az összes felsőoktatási intézmények. Ezeken a helyeken azonban ugyancsak megjelent a reformista-konzervatív ellentétpár rendszereleme, s ez jótékonyan segítette a korábban üldözött burzsoá áltudományok (pszichológia, szociológia, politológia) fejlődését.
Végeredményben tehát a hatalom kialakított magának egy látszatvilágot, melyből a rendszer alapítójának, a fejezet elején említett, illúziója származott. Bár hangja néha megkeményedett. Az állampárt X. kongresszusán 1970-ben harcias beszédet mondott, mely kultúrpolitikai ars poeticaként is felfogható: „Mindenkinek jogában áll, hogy saját ízlése és világnézete szerint alkosson. A munkásállamnak viszont joga, hogy a művek között társadalmi és művészi értékük szerint válogasson. minden alkotás megítélésében abból indulunk ki, hogy az milyen eszmei és művészi erővel szolgálja a szocializmus, a haladás ügyét. A közösség pénzén csak a szocialista társdalom érdekeit szolgáló alkotásnak lehet mecénása az állam” . Persze emögött, ahogy Standeisky Éva is rámutat, ott bujkál a félelem is: Annak beismerése, hogy az illúziók nem teljesedtek be. A bővülő lehetőségek fellazító erővel bírnak, s a rendszer kereteit feszegetik. A rendszer csapdahelyzetbe került. Az életszínvonal emelkedés, a nyugati gazdasági kapcsolatok erősödése együtt járt a szellemi szabadság erősödésével. A leglátványosabban e társadalmi csoport esetében lehet a rendszer befolyásának erodálódását tanulmányozni. Az erősödő értelmiség fokozatosan felmondta a korlátozó alkukat, pozíciói egyre erősödtek, s végül a rendszer legvégső szakaszában a fejére nőtt a politikai vezetésnek.  Leginkább a szakértelmiségiek ismerték fel, hogy a 70-es, 80-as években egyre kevésbé beszélhetünk a munkások és a parasztok államáról. A hivatalnok- bürokráciával való kiegyezés, illetve az abba való betagolódás döntő befolyást biztosít a gazdasági és társadalmi redisztribúciós folyamatokba. Ráadásul a hatalommal való alku eredményeképpen az értelmiséginek sem a megélhetése, sem alkotásainak sikere nem méretődik meg piaci körülmények között. Ez igen kényelmes (Gyarmati György szavaival élve) „bársonyos kalodát” biztosított e réteg képviselőinek. Ráadásul, mint ahogy korábban is láthattuk, a rendszer egyre kevésbé engedhette meg magának, hogy börtönviseltté tegye a kompromisszum felmondóit. Sokkal kényelmesebb volt őket emigrációba kényszeríteni, a piaci világ farkastörvényei közé (mintegy ha ez nem jó nektek, boldoguljatok ott gondolatmenet alapján). Ez lett a sorsa például Szelényi Ivánnak, aki Konrád Györggyel együtt először értekezett az értelmiség osztályhatalmáról, de számos baloldali marxista Lukács-tanítványnak is ( pl: Fehér Ferenc, Heller Ágnes, Márkus György).
Persze nem szabad elfelejteni, hogy a stratégiai döntéseket (a már említett legvégső szakaszig) nem értelmiségiek alkották meg. Rövid távon a kulcspozíciók esetében nem igazolódott Szelényi és Konrád véleménye. A forradalomtól a 80-as évekig a kádári vezetés tagjai (Aczélt kivéve) büszkék voltak antiértelmiségi mivoltukra. A legfontosabb társadalmi rétegek a nagyüzemi munkásság, s a mezőgazdasági nagyüzemek, téeszek dolgozói voltak. Ők büntethették a központot, egy-egy nem érdekükben álló döntésért. Míg az értelmiség válaszlehetősége igen csekély volt (bár mint láttuk fokozatosan erősödött). Nem voltak stratégiailag értékesek. Az alulfinanszírozottság csapdájából főként azok a szakértelmiségiek (pl. a műszaki, mezőgazdasági mérnökök) tudtak kitörni, akik a magas stratégiai értékű csoportokhoz kapcsolódtak.
A tárgyalt korszakban, a testvérállamokban dívó gyakorlattól eltérően, nem folytak nagy értelmiségellenes kampányok. Ezzel szemben viszont a hatalom sokszor kijátszotta a kádári kispolgárt (akinek szellemi és tárgyi kultúrája igen csekély mértékben kapcsolódott az értelmiségéhez) ellenük. Sokszor nem lehetett tudni, hogy a hatalom értelmiségellenes felfogása volt-e erősebb, vagy a kádári kisember ellenséges attitűdje. Ugyanakkor persze a hatalom (mint láttuk) sokszor támogatta, főképp a magaskultúra, értékeit. Ugyanakkor máskor nem átallották magukat a léhűtők eltartóiként aposztrofálni, célozgatva az értelmiség egy részének a Rákosi-garnitúrát kiszolgáló szerepére. Csupán azért lázongtak eszerint, mert nem kaptak eleget. Azt sugallták a népnek, hogy valamennyi értelmiségi megvehető, s ezzel igencsak hozzájárultak öntudatuk összeroppanásához.
Stratégiai súlyuk akkor nőtt meg, amikor a gazdaság megroppant. Az első gazdaság maga alá temette a másodikat is. Fokozatosan felszámolódtak a rendszer legitimitását adó nagy kompromisszum tartóoszlopai. Az értelmiség pedig négy-öt év alatt visszanyerte, súlyát, tekintélyét.
Összefoglalva tehát az eddigieket, igen ellentmondásos képet állapíthatunk meg. A kádári hatalomnak nem volt a szíve csücske az értelmiség. Azonban, mint minden társadalmi csoporttal, vele is, megkötötte a működésmódjából következő kompromisszumokat. Sokat oldott a Rákosi-kor vassszigorán, visszaintegrálta jelentős részét a társadalomba. Nem engedte érvényesülni a piac törvényeit, viszont ezért a fizetségek a szellemi szabadság erőteljes relativizálása és korlátozása, valamint az alacsony fizetés és a kizsigerelő munkaterhei lettek S nagyon kevesen voltak azok akik mentesültek az utóbbi két hátrány alól. Az értelmiség tehát nem véletlenül élte meg felszabadulásként a rendszerváltást, bár egyes rétegei valóban rosszabb helyzetbe kerültek az állami paternalizmus leépülésével.

A mezőgazdaság és a falvak világa

A forradalom után az  új vezetés, ismétlődően propagálta a kollektivizálás gyakorlatának közeli alkalmazását, ám a konszolidáció első felében ezek csak üres szólamok maradtak.   A Rákosi-korszak kollektivizálásának termékei eltűntek a forradalom sűrűjében. A magángazdálkodás vette átmenetileg újra a főszerepet. A gyakorlati lépések csupán 1959 elején indultak el. Az alapkoncepció az önkéntességre, s az erős agitációra helyeződött. A leglényegesebb változás azonban a „kulák” megközelítéssel való szinte teljes szakítás volt. Sehol sem a nincstelen és törpebirtokosokat győzködték először a szövetkezetbe való belépéstől, hanem a falusi elitet jelentő (fontos gazdálkodási tapasztalatokkal bíró) középparasztságot. Már nem megsemmisíteni akarták őket, hanem épp azt az alkut ajánlotta a rendszer, hogy ha ők lépnek be a leghamarabb, akkor megőrizhetik presztízsüket és vezető szerepüket a közösségükön belül. A hatalom oldaláról jelentős könnyebbség volt, hogy elég volt csak az említett réteg meggyőzésére koncentrálni. Miután meggyőzték őket, rájuk (hagyományos tekintélyükre, karizmájukra ) lehetett támaszkodni a további gazdálkodók belépésének előmozdítására. Így nem forgatták fel erőszakosan a falvak érdekviszonyait, belső hierarchiáját. A változások bonyolultabban, szervesebb módon és eredményesebben érvényesülhettek. Ráadásul, ismét csak a Rákosi-érával ellentétben, működőképes szövetkezetek létrehozására törekedtek. A háztáji kert, veteményes, szőlő megtartásával, pedig saját ellátásukat, valamint korlátozott piaci jelenlétet, vagyongyarapodást továbbra is biztosítani tudtak.  A kollektív szférában dolgozókra kiterjesztették a társadalombiztosítási és nyugdíjellátást. Ez utóbbi is fontos kompenzációt jelentett a falvak népe számára.
Két év alatt teljes sikerrel járt az újraállamosítás. Az agrárnépesség több mint 90 százalékát a „szocialista szektor” (szövetkezetek, állami gazdaságok) foglalkoztatták. A mezőgazdaság betagolódott a tervutasításos gazdasági irányítás mechanizmusába. A szövetkezetbe bevont földeket kivonták az ingatlanforgalomból, használatukról a szövetkezeti vezetés rendelkezett, hektárnyi területeket idegenítettek el mindenhol, hatósági tranzakciók keretében.
A szaktudást beemelték a napi feladatok és a stratégiai célok közé is. Több ezer jórészt felkészült szakembert csoportosítottak át a falvakba. Bár a lakáskérdés igen égető problémát jelentett. Kétségtelenné vált a szakértelem nélkülözhetetlen volta, a mezőgazdaság irányításában.
Erdei Ferenc tézisei alapján nagy vita folyt a Társadalmi Szemle című folyóiratban, az állami és a szövetkezeti tulajdon egyenjogúságáról . Párthatározat nem született, viszont a Politikai Bizottság tudomásul vette az Erdei-féle anyagot. Irányelvvé vált, melyre a jogszabálykészítők is támaszkodhattak. Tipikus kádári megoldás: Nem vállaljuk fel az ideológiai konfliktusokat (se belül, se kívül), de az előrehaladást biztosítjuk. Segítette az ellenállás leküzdését a szovjet mezőgazdaság számos problémája is. Megengedték a gyakorlatilag szabad állattartást. A hetvenes években elkezdtek beszivárogni a kaptalista farmergazdaságok működéséről szóló publikációk. Új tanyák épültek-feketén. Megszűntek a megyei pártbizottságok mezőgazdasági osztályai, valamint a járási ellenőrzés is. Viszont a TSZ-ek, csak a saját tagjaiktól vásárolhattak agrárárukat, valamint magánszemélynek nem lehetett teherautója. Persze ezt is kijátszották, különféle házilag összeeszkábált szerkezetekkel juttatták piacra a „második gazdaság” termékeit.
A paraszti jövedelmek lassan elérték a munkások és alkalmazottak bérszínvonalát. A falvak gyökeresen átalakultak. Az áramellátás fokozatosan kiteljesedett. A családi házak méretét szabályozó rendeletek csak papíron érvényesültek. Leküzdötték a 68-as reformkísérlet bukásának hatásaként jelentkező vádaskodásokat is. Megvédték az innovatív gondolkodású modern mezőgazdasági nagyüzemeket (pl. a Burgert Róbert irányította Bábolnai Állami Gazdaságot) és TSZ-eket (itt a Szabó István által vezetett nádudvari szövetkezet hozható fel példaként). A 70-es évek második felétől elkezdték támogatni a kistermelést. Tudomásul vették a korszerűség és a hagyomány ötvözésével létrejövő gazdálkodási formákat, s a kettős jövedelmek anyagi érdekeltségét is. A tanácsi (érdek) képviseleti önállóság egyre markánsabbá vált, oldódott a centralizáció. Persze a rendszernek azért volt szüksége ezekre az engedményekre, mert a mezőgazdasági exportbevételek égetően fontosak voltak az eladósodással folytatott küzdelemben. A belső fogyasztást és életszínvonal szükségletet is stabilizálni lehetett ilyen módon.  A magyar mezőgazdaság ázsiója egyre nőtt. Az ország tagja lett az ENSZ szakosított szervének, a FAO-nak. Ennek keretében több fejlődő országba érkeztek magyar szakemberek. Kádár, egy 1976-os beszédben már arra szólította fel a nagyüzemeket, hogy álljanak oda a kistermelők, sőt a magántermelők mögé is. Békülékenyen beszélt a TSZ- melléküzemágakról, s itt is az előbb említett állami termelői szervezetekkel való együttműködés fontosságát emelte ki. A 80-as évektől oldódott a szállítóeszközökkel kapcsolatos szabályozás is. Kedvezőbben változtak az adójogszabályok. Ami nem sikerült, az egy új stratégiai jövőkép felvázolása, új modellek kidolgozása. A gazdasági válság elharapózásával a pártközpont tudományos háttere, műhelymunkája kiüresedett. Így érkeztünk el a rendszerváltásig.
Végeredményként azt lehet elmondani, hogy a változatlanság propagandája mögött gyökeres átalakulás valósult meg. Ez a gazdálkodási formákban s az életmódban egyaránt tükröződött. Mérséklődött a tanyák leépülése, új falvak is keletkeztek. Másrészt viszont a körzetesítés kísérletei, a településszerkezet racionalizálásának kísérletei komoly erodáló erővel hatottak az aprófalvakra, melyek közül jó néhány elnéptelenedett, vagy reménytelen helyzetbe került (a (0-as években a baranyai Gyűrűfűt emlegették riasztó példaként). A sokféleség jellemezte az állami ipar és a mezőgazdasági szektor kapcsolatait, csakúgy, mint az ipari kiegészítő és szolgáltató tevékenységeket végző melléküzemágak működését is. A 80-as években egyes szövetkezeteknek például melléküzemágként már saját nyomdájuk is volt! A bevétel 40 százaléka az alaptevékenységen kívül eső körből származott. Az agrárértelmiség bevonása, s a melléküzemágakba került sokféle szakember megjelenése, ha korlátozottan is, de megvalósította a paraszti társadalom s a diplomás szakértelmiség együttműködését.  Az élelmesség, a korlátok oldódása, a piaci elemek beszivárgása igen fontos eleme volt a falusi életnek. Megnőtt a munka termelékenysége. Egyre kevesebb ember egyre több nem mezőgazdasági jellegű eszközzel, egyre nagyobb termelési szintet biztosított. Ennek folyományaként még a falvakban is megszűnt az agrárnépesség többségi súlya. Ez annak szempontjából igen feltűnő, hogy közben hangsúlyozottan növekedett a városi-iparban foglalkoztatott népesség arányszáma is.
Ha társadalompolitikai szempontból vizsgálódunk, akkor nem csak a már említett nyugdíj és társadalombiztosítási kedvezményekről kell számot adni. A szövetkezetek, mintegy társadalmi szervezetként támogatták a falusi fiatalok letelepedését és továbbtanulását. Ugyanígy jártak el a helyi kulturális és sportélettel, valamint a közműfejlesztési feladatokkal is. A paternalista, gondoskodó állam kinyújtott karjaként működtek tehát, bőséges kompenzációval ellensúlyozva a földtulajdontól való megfosztást.
A hatvanas évek végére kiépült egy fontos agrár érdekképviseleti hálózat, (TOT-Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa) melynek igen jók voltak az alkupozíciói. Tagjainak befizetéséből tartotta el magát, s átívelte a közigazgatási kereteket is. A szövetkezetekre vonatkozó minisztériumi szabályozások kapcsán vétójoguk volt, melyet páratlan módon még jogszabály is garantált. Tagja volt a párizsi székhelyű Szövetkezetek Nemzetközi Szövetségének is. Ebben az esetben többről volt tehát szó, mint a szokásos kádári transzmissziós szíj egyik eleméről.  Az agrárlobby kulcsszereplője volt e szervezet.
 A képhez azonban az is hozzátartozik, hogy igen sokan éltek még így is a létminimumhoz közeli szinten, vagy az alatt, községi szinten is.  A rendszer propagandája a több munka-biztos boldogulás ígéretével eléggé álságos volt. A valóság ugyanis nem ezt igazolta vissza. Főleg a 80-as években egyre csökkenő jövedelmekért kellett egyre többet dolgozni. Miközben az elszegényedettek száma radikálisan emelkedett. A rendszer egyre kevésbé tudta korábbi juttatásait biztosítani, pláne fejleszteni. Az eladósodás hatására megrekedt a fejlődés is. Az agrárolló egyre nyílt, a kereskedelmi hátrányok fokozódtak. Elkopott az addigi berendezkedés legitimációja. Így a falvakban is megérett a helyzet a 80-as évek végére az addigi kompromisszumok felmondására.
A fejlesztést ugyanis az biztosította, hogy a modern nyugati mezőgazdasági gépek árát a többletexportból tudta kielégíteni. Komplex gazdasági- technológiai váltás (egyfajta zöld forradalom) zajlott le. Teret nyert az önelszámolás elve. A mezőgépgyártásban tőkés cégekkel kooperáltak. A magasabb terméshozamokat pedig fejlett biotechnológiai kutatómunka eredményeként érték el. Kitűnő háttérül szolgáltak ennek számára az állami mintagazdaságok (Martonvásár, Bábolna).
Összegzésként tehát elmondható, hogy a súlyos társadalmi problémák ellenére páratlan tudományos innováció zajlott le e területen, s ennek mentorai, közvetítői biztosították a humán erőforrások alkalmazkodását is az új szituációkhoz. A falu és a parasztság elkezdett vállalkozni. A közösség tagjait egyaránt áthatották (bár sokszor igen egyenlőtlen mértékben) ennek örömei és keservei is.

Az ipari szektor és a városi munkások világa
Erre a területre is érvényes az, amit tabunak neveztek a korszak elején, később jellegadó részévé vált. Az iparra is érvényes a ne változzon meg semmi alapkoncepciója, mely mögött azonban igen lényeges változások zajlottak le ezen a területen is. A külső politikai és a belső gazdasági kényszerek hálójában vergődött a vezetés. Igen kevesek voltak képesek felismerni, hogy maga a tervutasításos rendszer a működésképtelen. Folyamatos (érdeminek nevezhető, vagy csak retorikájában létező) átalakításai, nem jelenthettek tartós megoldást.
Paradox módon a munkásságról, mint a rendszer leginkább exponált rétegéről tudjuk a legkevesebbet. A tárgyalt korszakban az ideológiai akadályok álltak a kutatás útjába. Később, pedig csupán a tömeges munkanélküliség szindrómáját, illetve annak előzményeit vizsgálták. Mindenesetre ők alkották a legjelentősebb társadalmi réteget, melyre igen jellemző, hogy a soraiba kerülés szinte mindig társadalmi lecsúszást (proletarizációt) jelentett.  Magát a társadalmi réteget is nehéz meghatározni. A klasszikus ipari, építőipari ágazatokon túl egyre többen dolgoztak beosztott fizikai dolgozóként a közlekedésben, a kereskedelemben, s a robbanásszerűen növekvő szolgáltató szektorban is. Az ipari munkásság helyett, ezért sokan inkább a városi munkásság megnevezését tartják helyesnek. Persze már megemlítettük, hogy a falvakban csökkent az agrárnépesség száma, a többséget pedig pont azok a „városi” munkások alkották, akik csak munkavégzésük helye és jellege szerint voltak városiak. S akkor még nem is beszéltünk az ipai jellegű tevékenységeket a TSZ-melléküzemágakban ellátó munkásokról.  A kétlakiságot, s a mezőgazdasági kistermeléssel való jövedelemkiegészítést azonban a hivatalos ideológia persze soha sem ismerte el. Nem csoda, hiszen tökéletesen ellentmondott az ortodox marxista- sztálinista tanoknak (a munkásosztály tagjai, mint félkapitalista kistermelők). A rendszer azonban csendben tolerálta ezt a jelenséget, sőt mint láttuk igyekezett elő is mozdítani a városi (ipari) és a falusi (agrár) jellegű szféra együttműködését. A realitásokkal szembesülve megállapíthatjuk, hogy a munkás  fogalmának definíciója újragondolásra szorul. S ez nem csak a 90-es évekre, hanem a korábbi időszakra, a 70-es 80-as évekre is vonatkozik.  Létszámukról annyit lehet állítani, hogy az 1970-es évekig dinamikusan növekedett, majd lassulás következett be, a csökkenés pedig már a 80-as években megindult. Ha a képzettségi megoszlást nézzük, akkor a Kádár-korszak a szakképzett betanított és segédmunkások számának gyors növekedését hozta. Bár segédmunkás gyakorlati úton, iskola nélkül is szakmunkássá válhatott. A betöltött munkakörök pedig sokszor nem a végzettséghez kötődtek. Segédmunkás is végzett szakmunkás feladatot és viszont. A szakképzettek és a szakképzetlenek közti életkörülményekbeli különbségek is csökkentek (ugyanolyan panellakást kapott mind a kettő). Legálisan a magánszektorban a munkások csupán 1,5-2%-a dolgozott. Fontos jellemző még a főváros és vidéki nagyváros központúság fennmaradása, sőt fokozódása. Ezekben a városokban létesült az új munkahelyek döntő többsége.  Bár ehhez hozzá kell tenni, hogy a budapesti letelepedést (a lakossági ellátás szintjének fenntartása érdekében) erősen korlátozták. Így radikálisan megnőtt az agglomeráció lakosainak száma, mely jelentősen átformálta e régiót. Sajnos azonban az infrastruktúra fejlesztése nem tartott ezzel lépést, így komoly problémák alakultak ki néhány helyen (pl. a menetrendszerű érdi vízhiányok jelensége).
A munkáspolitikára áttérve, előre kell bocsátani, hogy a propagandával ellentétben talán a legkomolyabb feladat ennek a társadalmi rétegnek a pacifikálása volt, hiszen központi szerepet játszottak a forradalomban, s az azt követő ellenállásban is (elég ha csak a nagyüzemi munkástanácsok szerepére gondolunk). A megtorlás is fokozottan érte őket, bár közben az új kormányzat nagy összegű béremeléssel kezdte el lecsendesíteni őket. Ha úgy tetszik ez volt az alkuk első lépése a hatalom részéről. A korszakban végig a legnagyobb figyelmet fordították életkörülményeik javítására és fenntartására. Persze ez a hatvanas évek végén komoly gátjává vált a gazdasági reformoknak (hiszen a veszteséges, gazdaságtalanul termelő gyárak, üzemek munkásait érintő megszorítások politikai tabunak számítottak). Nem hiába takaróztak a reformellenes konzervatívok a „munkásellenzék” megnevezéssel. Pont az új gazdasági mechanizmus időszakában volt napirenden a szociális ellátások kiterjesztése, s a lakáshoz jutás támogatása. Az alkuk által vezérelt (korábban már ismertetett) érdekbeszámításos politika eredménye volt, a heti kötelező munkaidő csökkentése, a kétheti, majd heti szabad szombatok bevezetése. Persze a munkás ettől nem pihent többet, hiszen a felszabaduló időt főleg mellékjövedelmeinek biztosításával töltötte. S az is a képhez tartozik még, hogy a munkásság jó része klasszikus bérmunkásként élte meg a helyzetét s határozta meg viszonyát az állami munkaadójához, bármit sulykolt is a propaganda.
Az ötvenes-hatvanas években az erőltetett iparosítással a városokba kerülő népesség komoly szocializációs problémahalmazt jelentett, mely a teljesítményükben is tükröződött. A fordulat a hetvenes évektől a vidéki, falusi munkalehetőségek bővülésével, a szabad munkaerő csökkenésével, s a már említett városba áramlás mértékének mérséklődésével következett be. Sokan a képzettebbek közül is visszaáramlottak eredeti lakhelyük környezetébe.
A vállalatokon belüli hierarchia csúcsán képzettséget és szakmai tapasztalatot igénylő munkakörök álltak.  A szakmai jártasság mellett, széleskörű kapcsolatrendszerrel is bírnia kellett az e beosztásokban dolgozóknak. Életkoruk szerint a középkorúak, vagy az idősek körébe tartoztak inkább.
A második csoportba tartozókról már szó esett, ők a „kettős státusúak” akik városi keresetüket a vállalton kívüli munkavégzéssel kombinálták. Persze olyan munkakörök betöltésére törekedtek, ahol mindez szabadon folytatható volt. Szakképzettségük átlagos volt, rutinjuk azonban igen fontos volt munkáltatóik számára. Tulajdonképpen ez tette alkuképessé őket. Rövidebb volt a munkaidejük, ritkán túlóráztak, kevésbé vették igénybe őket fizikailag. Persze így a béreken is spórolni lehetett. Cserében pedig, a hatalommal összekacsintva koncentrálhattak külső munkájukra. Az persze már kevéssé volt elegáns, s nagy mértékben rombolta a munkaerkölcsöt és a termelékenységet, hogy többségük a főállásában hozzáférhető erőforrásokat (eszközök, anyagok, információk) is felhasználta mellékállásai jövedelmezőségének növeléséhez.
A harmadik csoportba azok kerültek, akik sem szakértelemmel nem rendelkeztek, s az extra jövedelemszerzés lehetőségével, képességével sem bírtak. Jórészt elsőgenerációs képzetlen, csupán a fizikai erejük hasznosítására képes munkások közül kerültek ki. Fontos megjegyezni, hogy a csoportok közti esélyegyenlőtlenség generációsan újratermelődött, sőt még fokozódott is. A képzettebbek utódai két-háromszor nagyobb eséllyel indultak a magasabb állások felé, mint a képzetlenekéi.
Végül, de nem utolsósorban fontos kérdés, hogy a munkásságnak, az alkuk gépezetébe való sikeres beépüléséhez mennyiben járult hozzá többségük gyökértelensége. Különösen igaz ez az első generációs újmunkásokra, s egyáltalán nem áll a szinte kispolgári módon szocializálódott tradicionális szakmunkáscsaládokra. Előbbiek.a régi kötöttségeiket, kapcsolataikat elvesztve, támasz nélkül maradva, természetesen nagyobb fogékonyságot mutattak az adott helyzet elfogadására. Sokan közülük sűrűn váltogatták munkahelyeiket, s miután sehol sem találták meg a helyüket, teljesen lecsúsztak. Sokan nem tudták élet és munkakörülményeiket az új környezethez adaptálni. Nem alakult ki az alkotó munka presztízse köztük.
A munkás és a munka viszonyában legalább olyan alapvető változások zajlottak le, mint amilyenekről a mezőgazdaság esetében is számot adtunk. Jelentősen átalakultak a szakmák. A technológiai fejlődés személytelenítő hatása fokozódott, új munkaköröket termelt ki. Az egyre bonyolultabb gépek egyre magasfokúbb tudást követeltek. A 80-as évekre a specialisták virágkora jött el, akik már csak egy-egy munkafázist illetően rendelkeznek magas fokú szakismerettel.
Közhely ugyan, de ezt a társadalmi csoportot érintette a legérzékenyebben a rendszer összeomlása. Legtöbbjüket kizsigerelte ugyan a munkája (vagy a fő, vagy a mellékállásában), de a kiszámíthatóságra és stabilitásra alapozódó életstratégiával rendelkeztek Ez a magas szintű, sokak által irigyelt stabilitás lett egy pillanat alatt a semmivé, az új gazdasági helyzet, s a kivételezettség megszűnésének közepette. Nem csoda, hogy közülük kívánják vissza talán a legtöbben ezt a korszakot. S ez jórészt nem is az élet és munkakörülményeknek, mint inkább az áhított stabilitásnak és kiszámíthatóságnak szól.

Epilógus
Három fő társadalmi réteg sorsának alakulását tekintettem át, a hatalommal való alkupozícióik, s helyzetük átalakulásának szempontjából. A rövid, áttekintő elemzésből sok minden kimaradt. Külön kategóriaként lehetne tárgyalni, a a maszekok, kisiparosok világát. S ugyancsak külön fejezetet érdemelhetne az állambiztonsági szervek működésének vizsgálata, hogy milyen  politikai alkuk és irányítási mechanizmusok határozták meg működésüket. Tárgyalhatnánk még a külpolitikai mozgástér alakulásáról is. Az imént felsoroltak talán egy következő dolgozat témái lehetnek. Így is szembesülni lehetett azonban jónéhány olyan problémával, vitakérdéssel, melyek hatása sokszor napjainkig nyúlik. Ha ez a szakkollégiumi kurzus alapján készült beszámoló, csupán annyit elér, hogy néhányan szembesülnek ezekkel, s rádöbbennek arra, hogy a napi politika őrült szenvedélyei alapján nem lehet a korszakhoz hozzányúlni, nem fáradtam hiába. A mindennapjainkat mérgezi meg ez a szemléletmód. Semmi sem fekete és fehér, rengeteg az árnyalat a korszak történetének bármely szeletével kapcsolatban. Azonban sokszor úgy tűnik sajnos, túl közel vagyunk még hozzá, hogy akárcsak tárgyilagos gyorsmérleget is készíthessünk róla.

Bibliográfia
Rácz Árpád (szerk.) Ki volt Kádár? Rubicon-Aquila  Bp. 2001.
Kopátsy Sándor: Kádár és kora C.E.T Bp. 2001
Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX.század második felében Bp. Osiris 2001.

Szakkollégiumi beszámoló
Németh Márton
2003/2004 I.félév